58. rész

Sziasztok :)

Meg is érkeztem a mára beígért résszel. :) 

Köszönöm szépen az előző részekhez érkezett kommenteket, valamint a pipákat is, amikkel kifejeztétek számomra, hogy a rész elnyerte a tetszéseteket. Remélem, hogy most is olyat alkottam, ami tetszeni fog majd nektek. 

A blog átlépte a 38.000 látogatót a mai napon. Mikor megnyitottam a blogot, egyáltalán nem számítottam arra, hogy ennyi ember valaha is járni fog majd erre, és olvasni fogja majd a blogomat, valamint arra se, hogy egyre több és több ember fog majd feliratkozni az oldalra :) Köszönöm ezt is Nektek :)

Nem is dumálok tovább tovább :D

Jó olvasást Nektek, 

Em.

 - Miért nem alszol még? Ma hosszú napunk lesz – suttogta a számomra imádnivaló, rekedtes hang tulajdonosa a fülembe, miután hirtelen, semmi előjel nélkül hátulról átölelt.

Mosolyogva letettem a kezemben lévő kenőkést a pultra, majd miután a vajtól és nutellától piszkos kezemet megtöröltem az egyik törlőrongyban, szembe fordultam Kimi-vel. Egy hatalmas ásítás produkáló finn szőkeség állt előttem egy szál boxerben. Mosolyom még szélesebb lett, ahogy végignéztem a pilóta testén, és ez az Ő figyelmét se kerülte el.

 - Mi a vigyorgás tárgya, Kisasszony? – kérdezte huncut hangon, majd a konyhapultnak nyomott. Ölemhez hozzányomódott férfiassága, amitől egy pillanatra megremegtem. – Mi lenne, ha most ezt levennéd? – mutatott lenge ingemre, amit egy sima, sötét farmernadrág mellett kaptam magamra még mikor öltözködtem, majd szépen lassan elkezdte a gombokat kibújtatni a kis lukjaikból.

 - Inkább te is kezdj el öltözködni, mert 10-re Wollerau-ban kell lennünk – mondtam neki nevetve miközben a nappaliba sétáltam, hogy vissza tudjam gombolni az ingemet.  – Kimi, ne csináld már – próbáltam nevetve elfutni a kajánul vigyorgó finn elől, aki csak nem akart békén hagyni. – Kimi, tudod, hogy minél később kezdesz el öltözködni, annál később indulunk, és este kb. 10-11 felé fogunk visszaérni, amikor halál fáradt leszek. És egy elég kellemes … finom … érzéki meglepivel készültem neked – súgtam csábosan fülébe, mire egyből elkezdett szaladni az emelt felé. - El fogsz … esni – fejeztem be egy sóhaj után mondatomat, miután Kimi egy ,,Jól vagyok!”-kal biztosított arról, hogy nem lett komolyabb baja a lépcső tetejénél bemutatott esésétől.

Amint kanos finn-mentes lett a földszint, visszasétáltam a konyhába, hogy a félig-meddig elkészített szendvicseinket becsomagoljam, és valami nassolnivalót is keresnem kellett a német pár kamrájában. Sajnos sehol se találtam valami édes, vagy cukros dolgot, aminek Kimi nem örült.

 - Nem mész be te? – nézett rám kiskutya szemekkel Kimi, miután az egyik Zug melletti benzinkútnál leállította fehér terepjárójának motorját.

 - Te akartál édességet enni! Menj be te! – böktem meg nevetve mellkasát, majd a lábamat feltettem a műszerfalra, amiért kaptam is egy csúnya nézést Kimitől. – Bemegyek – mondtam, majd mielőtt belekezdett volna a hálálkodásba, kiszálltam az autóból. Laza, és egyben gyors léptekkel közelítettem meg a benzinkút shop részét, hiszen csak egy ing volt rajtam, és elég intenzíven havazott kint. Az édességek polca előtt vacogva álltam meg. Míg azon gondolkoztam, hogy melyik csokit vegyem meg, élveztem, hogy a fejem felett lévő klíma berendezés nyomta rám a kellemes meleget.

 - Néni – hallottam meg egy vékony, édes hangocskát. Körbe pillantottam, de először nem találtam sehol se senkit. Miután lenéztem, egy félénken mosolygó, szőke kis tündérkét pillantottam meg, aki valamit nagyon dugdosott a hát mögött, azonban hamar megtudtam, hogy mi volt az, amit a háta mögé rejtett. – Ajáírod eszt nekem? – nyújtott felém egy pici fejre való Sebastianos RB sapkát.

 - Én? – kérdeztem kiszáradt torokkal. – Én? – néztem értetlenül a kislányra, miután megtaláltam a hangom, és megismételtem a kérdésemet. A loknis kislány válasza egy apró bólintás volt, majd miután leguggoltam elé, még közelebb nyújtotta felém a sapkát.

Elvettem tőle a filctollat, ami a kezében volt, majd életem első aláírását odabiggyesztettem a sapka silt részére. Mikor vissza akartam adni a kislánynak, az arcán hatalmas megdöbbenést véltem felfedezni. Tátott szájjal bámult a hátam mögé.

 - Aláírod te is? – nyújtottam Kimi felé a sapkát, mire közelebb sétált hozzánk, majd miután átvette tőlem a kezemben lévő dolgokat, ő is megajándékozta a kislányt egy szignóval.

 - Nora, nem szabad így letámadni másokat – jött egy kicsit dorgálós hang a hátunk mögül. Amint Kimivel megfordultunk egy ugyanolyan arcot bevágó nővel találtuk magunkat szemben, mint amilyennel a kislány, Nora ajándékozott meg minket, mikor meglátta Kimit.

 - Nem támadott le minket – mondtam neki mosolyogva. Német szavaim hallatán, Kimi éretlenül kezdett el méregetni.

 - Anuszi, cinájunk egy képet isz? – súgta anyukája fülébe Nora. A mellettem álldogáló finnséggel is megosztottam Nora óhaját, mire a szőke hölgy elé lépett, és kivette a kezei közül a szöszi lánykát.

 - Az autógramm mellé közös kép is dukál – mondta nevetve Kimi, miközben a kis fenekénél fogva megtartotta a kislányt, aki egy huncot vigyor kíséretében ölelte át Kimi nyakát.

 - Köszönöm – mondta hálásan Melanie, miután berakta az ülésébe Nora-t. Amint kifizettük a megvenni kívánt csokoládékat, Kimivel odakísértük őket az autójukhoz. Nora élénk fecsegésével lekötötte Kimit, aki a lehúzott ablaknál támaszkodva hallgatta a kislányt, bár egy szót se értett abból, amit mondott neki.

 - Semmiség – legyintettem egy aprót. – Kimi, mehetünk? – sétáltam Párom háta mögé. Mosolyogva hátra fordította a fejét, majd adott egy puszit Nora arcára, aki szinte kiesett a kocsi ablakán, úgy nyújtózkodott jelzésképpen a pilótám felé. – Örülök, hogy megismerhettünk titeket – mondtam mosolyogva Melanie-nak, majd kezet fogtam vele, ahogyan azt Kimi is tette előttem.

 - Kértek tőlem egy aláírást – mondtam hitetlenkedve Kiminek, majd a fejemet megcsóváltam. – De miért? – kérdeztem értetlenül tőle.

  - Mert te is ismert vagy már a Forma-1-ben – mondta nevetve, majd meleg tenyerét a combomra simította. – Mindenki odaáig van a csajomtól – nézett rém egy ego-s vigyor mellett.

 - Az utat figyeld – fordítottam fejét a havas aszfalt felé.

 - Világbajnok pilóta vagyok, Baby. Sose félj mellettem – mondta nevetve.

 - Láttam pár balesetedet, amit a rally-s karriered alatt produkáltál … - húztam el látványosan a számat, mire bevágta a durcit. – Csak vicceltem – csaptam rá combjára. – Nem voltál annyira rossz.

 - Te most arra hajtasz, hogy ne beszéljek veled egy-két napig? Mert ha igen, akkor közlöm veled, hogy jó úton haladsz – morogta ,,bajsza” alatt. – Ez rohadt vicces, mondhatom – nézett rám hunyorogva, miután hangos nevetésben kitörtem.

 - Jaj, tudod, hogy szeretlek – búgtam édes hangon, majd kicsatoltam az övemet, és cuppanos puszikkal elkezdetem ostromolni az arcát.

 - Az a nagy szerencséd, hogy én is – motyogta, majd csücsörítéssel jelzett, hogy csókot vár tőlem, mert kicsiny lelkébe szívtelenül beletapostam.

A Wollerhau-ba vezető út további részében egy térkép segítségével navigálnom kellett Kimi-t, mert a GPS-e megadta magát. Nem kicsit kételkedett abban, hogy jó irányban haladunk, de mikor meglátta a ,,Wollerhau” táblát bocsánatot kért, és egy nagy puszit is adott nekem, engesztelés képpen.

***

 - Neked tetszik? – súgta Kimi a fülembe mondatát, miután szorosan mögém lépett.

 - Ü-üüm – csóváltam meg a fejemet. – Olyan, mint a villád volt. Kész laboratórium. Túlságosan modern számomra. Valami családiasabbat képzeltem el magunknak.

 - A másik ház, amit itt megnézhetnek ugyan ilyen, mint ez. Modern – jött a lépcsők felől az ingatlanügynök hangja.

 - Akkor felesleges oda is elmennünk – mondtam neki, majd Kimire pillantottam, aki beleegyezően bólintott egyet. – És egyébként is. Biztos, hogy ilyen messzire akarsz költözni Sebastian-tól? Szinte 2 naponta összejártatok, ha Svájcban voltatok, de így alig találkoznátok. Nem tud nekünk egy olyan házat ajánlani, ami családias, olyan tipikus svájci ház, és ami lehetőleg Zug kantonjában van? – fordultam Herr Schmitz felé.

 - Természetesen tudok – mondta mosolyogva. – Már ma meg szeretnék tekinteni az ingatlant?

 - Ha van rá mód, akkor igen – válaszolt is egyből Kimi a kérdésére.

 - Akkor én azt ajánlom, hogy induljunk el, mert hamar fog sötétedni.

 - Akkor induljunk – toltam meg Kimit a földszintre vezető lépcsők felé.

 - Lényegében tök feleslegesen jöttünk el Zug-ból, Sebastianéktól – morogta, miközben lassú léptekkel elindult lefelé.

 - Gondolj a meglepetésre – mondtam halkan, hogy csak ő hallja. Szinte látszott a szemeiben, hogy milyen gondolatok suhantak át a fejében.

 - Siessük – vágta rá gyorsan, majd megszaporázta a lépteit.

Wollerhau-ból Zug-ba kicsivel több, mint háromnegyed óra alatt értünk oda. Herr Schmitz előttünk haladva vezetet minket ahhoz az ingatlanhoz, mely szerinte az általunk keresett ház tökéletes megtestesítője volt. És be kell ismernem: igaza volt.

 - Sebastianék 2 percnyi sétára vannak. Otthonos, és elég nagy. Tökéletes – mondtam mosolyogva, miután újra körülnéztem a hatalmas üres térben, mely, ha minden jól megy, akkor nemsokára a nappalinkként fog funkcionálni. – Neked tetszik? – fordultam Kimi felé.

 - Tetszik – mondta nevetve, majd ajkaimra tapadt.

 - Akkor hogyan tovább? Megveszik? – érdeklődött kedvesen az ingatlanügynök, miután egy köhintéssel jelezte, hogy nem csak ketten vagyunk.

 - Megvesszük – bólintott határozottan egyet Kimi.