46. rész

Sziasztok :)

Pont most fejeztem be a 46. rész átalakítását, és ebben a formában nem is annyira vészes számomra. 3 nap alatt legalább 7-szer átírtam, mert sose tudtam dűlőre jutni, hogy hogyan is kezdjem el ezt a részt, valamint az egyes mozzanatokat se tudtam nekem tetszően beleilleszteni a szövegbe. De szerencsére kész lettem vele :D

Nagyon szépen köszönöm az előző részhez érkezett pipákat, és a kommenteket, amiknek íróik eltalálták, hogy miért is akadt ki Kimi Em-re. :D 

De nem is rizsázok tovább :)

Jó olvasást Nektek,

Em.

Ui.: Bocsássatok meg nekem, hogy ilyen sokára hoztam ezt a részt :/ :)

- Em, minden rendben? – ütötte meg fülemet Domenic rekedtes hangja. Válaszul csak heves bólogatásba kezdtem, majd verejtékes arcomhoz tapadt tincseimet a fülem mögé tűrtem. Megigazítottam a pizsamaként funkcionáló topom pántját, miközben azon voltam, hogy szapora légzésemet kicsit csillapítsam. – Sikoltoztál – nézett rám hunyorogva szobatársam, miután felkapcsolta az éjjeliszekrényen lévő lámpát.

  - Bocsánat, hogy felvertelek. Nem akartam – mondtam neki bűnbánóan. Elengedtem a fülem mellett megjegyzését, mert nem tudtam volna mit mondani rá. Először furán méregetett, majd miután átült az ágyamra, hüvelykujját végighúzta az arcomon. Éreztem, ahogy a könnycseppek, amiket elsimított, hirtelen benedvesítették a duzzadt redőket a szemem alatt.

 - Itt alszok veled ma is, jó? – kérdezte kedvesen, majd miután arrébb hessegetett, befeküdt mellém, az ágyamba. Az elmúl 3 hétben sokszor aludtunk el újra így, mikor egy rémálomból felkeltem, és nehezen tudtam magam Álomországba visszarepíteni. Domenic testének melege, és kellemes, nyugtató hatású hangja sokat segítettek nekem olyankor abban, hogy elaludjak.

 - Köszönöm – suttogtam halkan, miután a brit elhelyezkedett alattam.

 - A barátom vagy. Nagyon jó barátom, és ha így segíteni tudok neked, akkor egy szó nélkül elviselem azt, ahogy a térdedet néha az oldalamba vágod, mikor alszol – kuncogta.

 - Bocs – nyögtem ki bágyadtan.

 - Semmi baj – mondta, majd lassan elkezdte simogatni a hajamat, aminek köszönhetően hamar visszaaludhattam.

Másnap reggel viszonylag korán ki kellett kelnem az ágyból. Christian a szabadedzések előtt összehívott egy megbeszélést nekünk, mérnököknek. A stratégiánkat akarta tökéletesíteni, valamint a kocsikon elhelyezett újításokra hívta fel a figyelmünket. Rajtam kívül szinte mindenki aktívan részt vett a megbeszélésen. Itták Christian minden egyes szavát, míg én szótlanul üldögéltem a közös megbeszélő helyeként funkcionáló kamionban elhelyezett székemben. Hol a laptop-om monitorát, hol pedig remegő ujjaimat figyeltem, melyeket próbáltam az asztal alatt elrejteni a többiek tekintete elől. Az elmúlt 3 hétben naponta már majdnem literszámra fogyasztottam a kávét, valamint a csapatunkat támogató energiaitalt, aminek mellékhatásai szépen lassan kezdtek jelentkezni nálam. Sokszor szédültem, minden nap hányingerem volt és remegtek a kezeim, valamint a vérnyomásommal se volt minden rendben. Lexi szerint ügyesen haladtam egy szép kis koffeinmérgezés felé, de nem tudtam meglenni a koffeinnel teli italok nélkül. Az éjszakáim egyszerűen borzalmasak. Míg mások nyugodtan tudnak aludni, addig én óránkét felkelek egy-egy hülye álom miatt. Sokszor lelkiismeret furdalásom is van, mert Dom-ot rendszerint fel szoktam verni, és nem egy hamar álomba szenderülő típusú pasival kell egy szobában lennem.

 - Ememliija, beszélhetnénk? – húzott ki a trélert éppen elhagyni készülő sorból Christian. Miután mindenki a kamion hátsó részén kívül volt, becsukta az ajtót, majd az egyik szék felé intett. – Ma este a fiúknak kimenőt adtam. Szeretném, ha velük mennél – dőlt a székem melletti falrésznek.

 - Nincs valami sok kedvem iszogatni … - mondtam egy fél perces csönd után. – Inkább pihenni szeretnék.

 - Az elmúlt 3 hétben teljesen bezárkóztál. Nem beszélsz senkivel se a csapatból, csak Rocky-val és Centauro-val. Mikor a gyár ebédlőjébe belépek, akkor téged folyton külön látlak a fiúktól. Egyedül gubbasztasz egy sarokban, miközben próbálsz valamit csinálni, ami evéshez hasonlít … Féltünk téged – mondta csendesebben, kisebb kirohanása után.

 - Nem kell. Jól vagyok – mondtam neki mosolyogva, majd lassú léptekkel megcéloztam a kijáratot.

A napom viszonylag csöndesen telt, annak ellenére is, hogy Christian szinte végig szuggerált. A laptopom előtt ültem folyton, és felesleges adatokat elemezgettem, hogy úgy tűnjön az engem árgus szemekkel figyelőnek, hogy ezerrel dolgozok. Az ebédemet is a srácokkal együtt fogyasztottam el, igaz a beszélgetésükbe nem kapcsolódtam be. Csak csöndesen hallgattam őket, és folyton próbáltam magam arra rávenni, hogy nevessek, és jól érezzem magam velük. Ez nem igazán sikerült. Mint valami kuka, úgy ültem közöttük.

 - Ennyire fázol? – pillantott kíváncsian remegő kezeimre Sebastian, akinek éppen a koreai pálya azon részeit próbáltam megmutatni az aszfaltcsík alaprajzán, ahol egy esetleges elfékezéssel defektet is okozhat magának.

 - Aha – mondtam oda se figyelve, majd gyorsan folytattam a magyarázást.

Mellettem Joe állt, akinek szinte kiestek a szemei a helyéről, úgy bámulta ujjaimat, amik megállás nélkül remegtek. Egyik pillanatban még csak némán figyelte a kezemet, a másikban pedig szélsebesen kiviharzott mellettünk a mérnökállásból. Először nem is tudtam elképzelni, hogy hova siethetett, ám amikor Horner megjelent az ajtóban, megvilágosodtam.

 - Mióta remegnek ilyen rendszerességgel a kezeid? – kérdezett rá hirtelen a dolgokra Christian, mikor egy kis szünetet tartottam a beszédem közben. Félig meddig hátra fordítottam a fejem, majd, mint aki nem hallotta a kérdést, folytattam a magyarázást Sebastiannak. – Kérdeztem valamit – csapta le hirtelen a gépen tetejét a brit. A forgó kerekű székemet eltolta az asztaltól, majd magával szembe fordított, és szuggerálással kényszerítetett, hogy a szemébe nézzek. – Mióta? – ismételte meg mondatának első szavát Christian.

 - 3 hete – mondtam halkan.

 - Szóval akkor három hete iszol annyi kávét, hogy a kezed remeg tőle, szédülsz sokszor és hányingered van, valamint a vérnyomásod is ezért rossz – mondta összegezve a dolgokat. – Ha koffeinmérgezést fogsz kapni, kirúglak – figyelmeztetett kemény hangon. - 3 hete hallom azt a fiúk, hogy az ébresztőórád folyton csörög. Hogy nem beszélsz velük, sőt senkivel se. Elzárkózol bármiféle kapcsolatteremtés elől. Folyton dolgozol, de emellett keveset alszol. Eddig vártam azzal is, hogy a rémálmaiddal kapcsolatban hozzám fordulj, amik miatt az éjszaka kellős közepén sikítva ébredsz fel. Emeliija, elhiszem, hogy fáj neked ez az egész, ami közted és Kimi között történt, de akkor se rendezheted le a dolgokat ezzel.

 - Ez az én életem. Úgy élem hát meg a dolgokat, ahogyan én akarom – mondtam idegesen, majd felpattantam a székből. Ki akartam csörtetni Christian mellett, de elkapott a karomnál, és visszarángatott a mérnökállásba. – Most jobb lenne, ha felvágnám az ereimet? Képzeld el így küzdök ez ellen a kényszer ellen! – kiabáltam 5 centire az arcától. - Nem akarom kinyírni magam, csak egy kis nyugalmat akarok. A kávét, pedig azért fogyasztom liter számra, mert másképpen nem tudok ébren maradni. Nem tudok dolgozni, nem tudok létezni. Dolgoznom kell, hogy ne agyaljak – vágtam a dolgokat zokogva hozzá. – Egyszer már így túléltem egy kemény időszakot. Mikor Heikki-vel szakítottunk. Most is menni fog – mondtam neki határozottan, majd miután megtöröltem a szemeimet, távoztam a helyiségből. Azt hittem, ezzel sikerült leráznom Christian-t, de nem így történt. Drága főnököm követett engem a home-ba, ahol egyszer csak megtolt az irodája felé. Amint bezárult mögöttünk a kis szoba ajtaja, egyből vallatóra fogott.

 - Mi volt annak az oka, hogy Kimivel szétmentetek? – tette fel első, ám egyben legfontosabb kérdését Horner, miután leült az asztala mögé.

 - Tudomást szerzett arról Heikki születésnapi buliján, magától Heikkitől, hogy annak idején mi több, mint 10 évig együtt voltunk. Gyerekkori szerelem fűzött Sebastian tréneréhez. Valamint a jegyese is voltam, és egyszer elvetéltem míg együtt voltunk. Ezek betettek Kiminél. Azt hitte, hogy a kapcsolatunk alatt is csaltam őt vele. Hazug picsának nevezett, majd egyszerűen kidobott – mondtam tömören, érzelemmentesen. Horner arcáról le lehetett olvasni, hogy kisebb sokkot kapott az információk hallatán. Pár perc múlva jutott csak el arra a szintre, hogy reagálni tudjon, de mikor bele akart kezdeni, kinyílt az irodájának ajtaja.

 - Emeliija kerestek otthonról – szólított meg Helmut. Rápillantottam, majd felálltam a székből. Érdeklődve néztem rá, mert nem tudtam, hogy miért kereshetnek engem az otthoniak. – Hívd vissza az öcsédet.

*Lempi szemszög*

 - Egy büdös nagy gyökér vagy Räikkönen, semmi más – sziszegtem az unott képet vágó honfitársam arcába dühös szavaimat, majd egy nagyot rácsaptam a kamionra, mely mellett Kimi állt. – Miért nem vagy képes meghallgatni? Ha megtudnád mi hogyan történt, akkor nem haragudnál rá azért, mert életének eme részét eltitkolta előled. És gondolom neked is vannak olyan malőrjeid, amikbe nem avattad bele Em-et – böktem meg erősen a mutatóujjammal a mellkasát. Egyből oda is kapott. Eltorzult fejjel kezdte el dörzsölni azt a részt, ahol mutatóujjam találkozott a testével. – Nem érdemled meg őt. Neked simán elnézne egy ilyet, mert szeret! És nagyon fontos vagy neki!

 - Ha fontos lennék neki, akkor nem hazudott volna a szemembe! – mondta idegesen. – Egy balfasz voltam, mikor összejöttem egy ilyen hazug lotyóval!

 - Még egy ilyen megnevezés, és halott leszel – sziszegtem a képébe, majd faképénél hagytam. A home-unk felé indultam. Próbáltam magam lenyugtatni, mert nem akartam teljesen felidegesítve visszasétálni a fiúkhoz.

 - Kiosztottad? – kérdezte vigyorogva Lee.

 - Ki – mondtam, majd egy nagyot fújtattam. – Jösztök fel kicsit pihenni – böktem a fejemmel az emeleti pihenőrészleg felé, ahol a szabad perceinket szoktuk kiélvezni egymás, és egy klíma társaságában. A fiúk mindannyian bólintottak. A lépcsőfokokat kettesével véve közelítettem meg az emeletet, mely hűvös levegővel kecsegtetett. Amint felértem, megtorpantam. Az emeleten csend honolt. Zokogás, szipogás, és halk suttogások töltötték be a hatalmas, üres teret a halk léptek mellett. Egyből felismertem barátnőm hangját. Em az egyik tologatható szekrény előtt guggolt. Egyik kezével a tárolóba kapaszkodott, a másikkal pedig a telefonját szorította arcához, melyen a kinti fények megcsillantak. Teljesen könnyárban úszott arca.

 - Christian, mi történt? – kérdeztem Horner-től, aki a fal mellett álldogált. Az ajkait rágcsálta miközben hol Emeliija hátát, hol pedig a padlót bámulta. Lee, Ed, Tom, Kenny, Peter, Dom és Stuart is közelebb araszoltak hozzánk, majd érdeklődő pillantásokat lőttek brit honfitársuk felé.

 - Az anyja … szívrohamot kapott – mondta lassan miközben Em felé fordította a fejét. Keményen, érzelemmentesen közölte velünk a hírt. Nem látszódott rajta semmiféle érzelem.

A fiúk elképedve néztek rá, míg én sokkot kaptam. Nem tudtam felfogni a hallottakat. Hihetetlennek tűnt mindaz, amit mondott. Nem tudott megszólalni senki se. Mindenki sajnálkozva kezdte el méregetni barátnőmet, aki a fejét csóválva magyarázott a vonal túlsó végén lévőnek, miközben megállás nélkül zokogott.

 - Rendbe jön majd? – kérdezte Lee miután Christian jobb oldalára állt. A fiúkkal csöndesen vártunk a válaszára, miközben mindannyian őt bámultuk. Pár pillanatig Christian csak bámulta Em hátát, majd a földre pillantott, aztán végül ránk emelte tekintetét.

 - Meghalt – mondta tömören, majd újra elkezdte rágcsálni az ajkait miközben visszapillantott Emre, majd lehajtott fejjel hallgatta tovább barátnőm keserves zokogását.