2013. szeptember 6., péntek

43. rész


Szervusztok :D
Iszonyatosan jó érzés úgy hazajönni, hogy 2 napig addig alszok, ameddig csak akarok :D Anyum szerint aki az iskola első hetét túléli, annak a többi már nem akadály. És bizony én még most is szívom az oxigént, és a ketyegőm is megfelelően működik, szóval TÚLÉLTEM :D És ennek megünneplése képpen hoztam is nektek az új részt :)
Köszönöm szépen az előző részhez érkezett sok-sok pipát, valamint a kommenteket. Ezek a visszajelzések igazán jól esnek nekem :) Remélem most is megleptek majd párral :D
De nem is húzom tovább az időt. :)
Jó olvasást nektek, 
Em :)


,,Sose lesz ennek vége” – gondoltam magamban, miközben egy elbűvölő mosolyt küldtem a fotósnak, aki lassan már az ezredik képet lőtte rólam. Gépének vakujától lassan kezdtem homályosan látni. Sűrű pislogásokkal próbáltam kicsit kitisztítani szemeim világát, hogy legalább a riporter hölgyet meg tudjam találni magam előtt a tekintetemmel, ám ez nehezen ment.
Lassan már egy fél órája faggatott minket a kérdéseivel az ,,Inside” finn bulvárlap újságírója. A közös életünk minden olyan pontjába betekintést engedtünk neki, és a vele érkezett fotósnak, amit Britta és Andy, Kimi sajtósa nem találtak soknak, valamint amit én és Kimi is engedélyeztünk. Mind a sajtósok a nappali hatalmas üvegablaka előtt álltak. Kezükben egy-egy diktafont tartottak annak érdekében, hogy minden egyes elhangzott mondatot rögzíteni tudjanak. Mosoly terült el a német munkatársam arcán, de Mr.Stobart-ról lerítt, hogy szívesebben pihent volna még egy napot otthon, ahelyett, hogy a kissé hűvöskés Porkala-ba leutazzon.
- Emeliija, mennyire nehéz pilótabarátnőnek, és mérnöknek lenni egyszerre, főleg úgy, hogy te Kimi csapatának ellenfeleinek egyikénél dolgozol? – intézte felém első kérdését Erja, miután Kimi befejezte a nyári szünetünk alatti utazgatásaink ecsetelgetését.
 - Nehéz. Mert miközben dolgozok, tudom, hogy azzal, amit a csapatomért teszek, az mind részben Kimi ellen is irányul. Az időmérők, illetve a futamok során azért dolgozok a munkatársaimmal, hogy Kimit és a többieket magunk mögé utasítsuk, legyőzzük őket – feleltem a kérdésére készségesen.
 - Nem mindenki tudja azt, hogy te mivel is foglalkozol a Red Bullnál. Elárulnád nekik, hogy te milyen szerepet is töltesz be a csapatodnál?
 - Én vagyok az egyik, gumikért felelős mérnök az alakulatunkban. Lényegében abból áll a munkám, hogy a gumik adatait elemzem a másik két mérnöktársammal, akik szintén abban a munkakörben tevékenykednek, ahol én. Azokat a munkákat, előkészületeket, amik az abroncsokhoz kapcsolódnak mi végezzük el a csapatunkon belül – mondtam, mire kaptam egy széles mosolyt, majd Erja a kezében lévő kis jegyzetfüzetre pillantott, ahol éppen a következő kérdését kereste.
Bőven egy óra múlva már a bőröndömet pakoltam össze a hálóban Britta segítségével. Kimi lent még elbúcsúzott a minket faggató hölgytől, valamint a fotós sráctól, míg Andy Kimi ágyrészénél ülve egy muffin elpusztításán dolgozott. Vicces volt, ahogy próbálta nem összekoszolni saját magát, és az ágytakarót.
 - Lent megvárlak – mosolygott rám Britta miután összepakoltuk a cuccaimat, és Kimi belépett a szobába. Andy-t kitolta a folyosóra, majd ahogy ő is átlépett a küszöbön, becsukta maga mögött az ajtót.
 - Mennyi ideig nem láthatlak majd? – kérdezte egy sóhaj után Kimi. Közelebb lépett hozzám, tenyereit a derekamra simította, majd jó szorosan magához húzott.
 - Kereken 10 napig – adtam meg szomorkásan a választ.
 - Pompás! – morogta kicsit felpaprikázva Kimi. – Az baszott sok idő! – panaszolta durcásan, mint egy 5 éves kisfiú, aki éppen az anyukájával közölte azt, hogy a kedvenc kisautóját elvették tőle, és nem adják neki vissza.
 - Hamar el fog repülni ez a pár nap – mondtam neki miután leült az ágyra, velem az ölében. Szőke tincsei közé fúrtam ujjaimat, majd a tarkójánál fogva magamhoz húztam egy csókra.
 - Azért nem annyira – motyogta a vállamba, majd egy apró puszit nyomott a bőrömre, melyet nem fedte az atlétám. – De hiányozni fogsz … nagyon – suttogtam bánatosan magam elé, miközben leszegtem a fejemet. Kimi az álam alá nyúlva kényszerített arra, hogy felnézek rá. Egy 1000 wattos vigyort villantó finnséggel találtam magam szembe, miután fejemet felemeltem.
 - Szeretlek … Szeretlek … Szeretlek … SZE-RET-LEK – mondta az utolsó ,,szeretlek” szót tagoltan, majd egy csókot nyomott az ajkaimra mint mindegyik ,,sz” betűs szó után.
 - Én is téged – vigyorogtam rá.
 - Em - jött Britta hangja az ajtó mögül, miután kettőt kopogott. – Indulnunk kell. Itt a taxi!
 - Mennem kell – fordultam Kimi felé újra szomorúan.
 - Túléljük – mondta egy kacsintás kíséretében, majd miután egy utolsó, hosszú csókban részesített, engedte, hogy felálljak, és összeszedjem a cuccaimat.

***

 - Én erről miért nem tudtam??? – kérdeztem kicsit idegesen Christiantól, aki éppen az emeletre trappolt felfelé. Megfordult a lépcsők fordulójában, majd először rám, aztán a hátam mögött álldogáló 6 évesek csoportjára pillantott. A kis diákok lehetőséget kaptak arra egy pályázat keretein belül, hogy meglátogassák a gyárunkat, és egy egész napot eltöltsenek itt, minálunk. Rocky, Kenny, Adrian valamint én voltunk azok a szerencsés, akikre gyerekeket bíztak. Nekem, valamint mérnök társaimnak adatott meg az a lehetőség, hogy a kicsinek minden fajta kérdésükre válaszoljunk, valamint, hogy elmagyarázzunk nekik dolgokat, és kicsit jobban megismertethetjük majd velük a csapatunkat, valamint magát a Forma-1-et.
 - Talán azért, mert az utolsó megbeszélésünkön elaludtál. És pont azon esett szó erről – mondta vigyorogva, majd folytatta az útját az irodák felé. Legszívesebben bemutattam volna neki, de Horner olyan, mint az ördög. Hátul is van szeme …
 - Hát, ööm … Mit akartok legelőször látni? – fordultam a törpék felé. Mind a 12-en engem bámultak, amitől egy pillanatra zavarba is jöttem. A legkisebb, szemüveges kissrác nézett rám a legfurábban. Ahogy a kis papírján láttam, ami a pólójára volt tűzve, a Frankie névre hallgatott. – Valami gond van? – kérdeztem felé címezve a kérdésemet, mire felhorkant.
 - Nem vagy valami határozott – mondta a fejét csóválva, majd elindult a versenyműhely felé, ahol a kocsikat szoktuk szét- illetve összeszerelni. A társai követték, így én se tudtam mást tenni.

- Ez a versenyműhely. A kocsikat itt szoktuk szerelgetni az öblökben – mutattam a pultokkal elkerített szerelő részlegekre, melyek egyikében éppen ott állt Mark idei autója. Csak a cock-pit és a kocsi orra volt látható az egész gépből. Lee éppen a pedáloknál babrált valamit, míg Peter vigyorogva figyelte a körülöttem lebzselő törpéket. – Minden egyes futam után, vagyis ha nincs egymás után rögtön két versenyhétvége, ide hozzuk a kocsikat, majd a régi, elavult alkatrészeket kicseréljük, valamint ha valami meghibásodott az autón, akkor azt megcsináljuk.
 - Hány darab alkatrészt szoktatok kiszedni a kocsiból, kukába dobni, miután hazajösztök? Az egyik szerelő bácsi azt mondta, mikor ide jöttünk, hogy sokat – kérdezte egy kisfiú, akit feltehetőleg Nicolas-nak hívtak.
 - Körülbelül 100 darabot, ami azért nem annyira sok – mondtam mosolyogva.
 - És minden egyes darabot kidobtok? – jött egy másik kérdés egy copfos kislánytól.
 - Nem. Vannak olyanok, amiket megtartunk teszteléshez, vagy azért, mert például be lehet olvasztani őket, és azokból új alkatrészeket csinálhatunk, így kicsit takarékoskodhatunk.
Miután a szerelőműhelyben körbevezettem őket, az irodák felé indultunk, pontosabban a technikai irodába.
 - Itt sok-sok gépen dolgoznak a bácsik és a nénik, akik Adrian bácsi terveit megjelenítik a gépeket – mondtam a gyerekeknek, miközben a dolgozók asztalai között előre felé sétáltam. – John például éppen egy 3D-s rajzot, azaz CAD-rajzot készít az egyik első szárnyunkról, amit az elkövetkezendő futamokon be akarunk majd vetni … vagyis egy gépen látható rajzot csinál, aminek minden oldala jól látszik – mondtam nekik kicsit érthetőbben. Megálltam az öltönyös srác mögött, aki mosolyogva kicsit elhúzódott a gépétől, hogy a srácok lássák azt, amit csinált.
 - Ezeket a rajzokat pedig el fogom majd küldeni a gépműhelybe, ahol ezt a szárnyak ki fogják önteni, majd szénszálas anyagokból el fogják majd készíteni a kellő dolgot – mondta Jonh. Kicsit túlságosan is felnőttesen fogalmazott, és attól tartottam a kicsik nem fogják majd érteni amit mondott, de senki se kérdezett vissza, szóval azért még se magyarázhatott olyan érthetetlenül. Miután minden kis törpét eltereltem John asztalától, mosolyogva folytatta a munkáját.
Ezek után az ebédlőbe vezényeltem a kicsiket. A szerelők nagy része éppen ebédelt, mikor odaértünk. Én is éhes voltam, és pihenni akartam egy kicsit, így egy okos ötletet adtam a gyerekeknek.
 - Menjetek, kérjetek sütit azoktól a lányoktól – mutattam a pult felé, amit szinte egyből meg is rohamoztak. Lexi szájáról a ,,Hastia vittu” szavakat olvastam le, miután arcára pillantottam. Nevetve küldtem neki egy puszit ,,kedves” szavaira válaszként, majd leültem Gent mellé az egyik székre.
 - Te normális gyerekeket kaptál, vagy olyanokat, akik kiborítanak teljesen? – kérdezte vigyorogva Chris, miután felém fordult.
 - Normálisokat. Miért? – érdeklődtem tőle nevetve, mire a terem másik vége felé intett, ahol az ablakon át láttam, ahogy Rocky-t nyúzták a srácok ezerrel. – Anyám – nyögtem fel szörnyülködve, mikor láttam, hogy a drága franciánkat leteperték a porontyok. – Hát ő kikapta a legjobbakat – mondtam nevetve, majd figyelmemet Lisa-nak szenteltem, aki az étkezési szándékaimról kezdett faggatni.  – Szerintem amúgy semmit se értenek abból, amit mondok neki, pedig próbálok érthetően fogalmazni – fordultam újra a fiúk felé.
Délután 4 felé kellett a srácoknak elhagyniuk a gyárat. Addigra Guill-t a sajátjai teljesen kiborították. Nevetve figyeltem, ahogy Rocky szinte futva sietett be a fotocellás ajtón, miután a gyerekeket a tanárok felpakolták a buszokra.
 - Nem tudom mit rinyál. Tök jó kis napunk volt – mondta a fejét csóválva Kenny, majd az órájára pillantott. – Emberek, én megyek is hazafelé. Az asszony már vár rám – vigyorgott ezerrel, majd miután Thelma-tól megkapta a kocsijának kulcsait, el is húzta a csíkot.
 - Süt rólad, hogy hiányzik neked Räikkönen – címezte felém szavait Adrian, miután mellém sétált. Egy szomorkás mosoly kíséretében néztem rá, mire kedvesen végig simított a hátamon. – De már csak 9 nap!

2 megjegyzés:

  1. Tetszetős lett :3 de hogy 10 napig külön legyenek az már nem annyira :( :S És remélem mikor Em visszamegy össze is költöznek Kimivel. :) <3 Siess majd a Folytatással lécci.

    Puszi

    VálaszTörlés
  2. Szia :)

    Szerencsésen túlessetek az interjún és most már bárhol egymásnak eshetnek :D
    Nehéz is az elválás. 10 nap nem rövid idő és ebből mindössze egy telt még el. Túl hosszú :)
    Kimi vallomása, imádni való, tényleg oda van Em-ért.
    A kis kölykök nem kicsit akasztották ki Em, pedig az ember úgy gondolná, két Räikkönen lurkó után már ez gyerekjáték :)
    Ideje egy kis időgyorsító :)
    Várom a folytatást
    Puszi

    VálaszTörlés